Az ikon előtt az ember minden bizonnyal másodlagosnak tudja magát. Tudja, hogy nem eredeti, mert az eredeti az, aki a fémlemez alól reá néz. Hiúság önállóságról beszélni: követők és tanítványok vagyunk. Mi csak a fémburok vagyunk. Emberi nagyságunk az, hogy valakinek fénye rajtunk keresztül sugárzik. Az ikon a természeti testben foglyul ejtett lélek képe és a földi lét misztériuma. Az ikon a fémlemez és a festmény egysége, a természet és az öröklét egysége, Isten és ember egysége, a kép és a másolat egysége, a természeti és a természetfölötti valóság egysége. Az ikon egysége annak, amit az Evangélium e-világnak (aión hútosz) és örök világnak (aión mellón) nevezett, ahogy a próféták mondták: há olám háze és há olám hábá, – együtt a történeti világ és a messiási világ, a szenvedő élet és a megváltás. Az ikon az a kép, amit a „szeretetben meggyulladt szív” (5) lát. Az ikon kétféle anyagból készült, miként az ember, s ezt a két anyagot, az anyagi testet és a lelket, a szellem tartja egybe, az a szellem, amely a fémruha alól világít, mint a „fény a sötétségben” (to phósz en té szkotia) (6).

Amit maga az ikon is szemmel láthatóan mutat: a fémlemez ruha rajta az anyagi test, a külső ember, amelyen a festmény szellemteste, a belső ember átragyog. A szellem transzparenciáját soha egyszerűbb eszközökkel művészet meg nem oldotta. Soha mélyebben senki nem fejezte ki azt, hogyan tüzel át a természeti testen az, amit a Fenség Ragyogásának (doxa tu theu) neveztek el. Ahogy a merev fémruha alól a festmény arca kinéz, „az isteni tevékenységnek még a szenvedésben is megnyilatkozó hatalma” világít át (2). Az ikont merevnek és élettelennek tartották, primitívnek és ügyetlennek, vásárinak és ízléstelennek. Csak nemrégen értették meg azt, amit a keleti ortodox hívő szívében már sok száz éve tud, hogy az ikon sajátos ábrázolási módján a minden természeti emberben élő égi ember átlátszóságát ábrázolja (3): azét az égi emberét, aki igazsággal és kegyelemmel telt (plérész kharitosz kai alétheiasz) (4).

Az ember önmagát másodlagosnak tudja. Függő helyzetben van. A kép, szobája falán, jelzi, hogy egyéni jellegének hangsúlyozása nem sokat ér. Nem ő az eredeti, hanem az ikon. Az ember csak a külső (exó) ember, csak természeti test (szóma pszükhikon), csak a régi (palaiosz) Ádám. Az ikon a belső (eszó), a szellemtest (szóma pneumatikon), az új ember (kainosz). Az ember a földből való (anthróposz ek gész khoikosz), az ikon az égből való (anthróposz ex uranu). (1)

Persze az embernek ezen a helyen azonnal eszébe jutnak a hagyományból vett megfelelések, a Lares a római házban, a kínaiaknál az ősök kis szentélye. De a rómaiaknál és a kínaiaknál a súly a családi tűzhely őseire és a család őseire esik. A keresztény Oroszországban a tűzhely szentje és a család őse is a Megváltó. Ami persze azt is jelenti, hogy a családok már nem saját őseiknek, hanem az egész emberiség egyetlen családdá lett ősének, Krisztusnak a képét őrzik.

Az ikon emberi lényről készült festmény, amelyen többnyire csak a fej, néha a nyak és a kéz szabad, a test többi részét fémlapból készített ruházat fedi, egyszerűbb ikonoknál bádog, vagy réz, díszesebbeknél ezüst vagy arany. A kép a Megváltót, Máriát, valamelyik apostolt vagy szentet ábrázolja. A keleti egyházban az ikon a házi oltár középpontja. A kép a lakószoba falán függ, előtte örökmécses, gyakran élő növényekkel körülvéve, hogy a család tagjai előtte imádkozzanak s elhaladtukban előtte keresztet vessenek. Az ikon az ember ősképe, a családalapításnál és az új ház berendezésénél éppen olyan nélkülözhetetlen, mint az asztal, vagy a tűzhely, vagy az ágy.

Ami a középkori ember tudatában számunkra oly idegenszerű, csaknem hamis, mert nem őszinte és ezért nem is emberi, hogy önmagát létének minden mozzanatában másodlagosnak tudja és éli át. A középkori emberből az, amit mi eredetiségnek hívunk, számunkra bántó módon hiányzik, ellenben – s ez éppoly visszatetsző – a tekintélyt kritikátlanul elfogadja. Önálló gondolkozót nem ismer, csak követőt. Senki se mester, mindenki tanítvány. Mintha nem is lenne más, csak dedukció és szillogizmus. Az egyéni jelleget nem értékeli, sőt ez iránt érzéke sincs. Mindenkinek első dolga magát valaki alá rendelni, legyen az Platón, Arisztotelész vagy Augustinus. Az ember helyét nem saját lénye, hanem a választott őskép dönti el. Ezt az alapállást ikonológiai alapállásnak lehet nevezni azért, mert az ember önmagát képnek tartja és másolatnak. Az embert nem emeli ki. Honnan? Elsősorban a hármas egységből, ami Isten-Ember-Világ: tria sunt mirabilia, Deus, Homo et Mundus. Az ember nem önálló lény, mása és lenyomata valami magasabbnak. Ezt fejezi ki az eikón, a kép, a Bizáncból elterjedt és a keleti ortodoxiában meghonosult ikon.