Álarc és koszorú

3300 Ft

(Esszék, tanulmányok, előadások, hozzászólások I. 1930-1935)

Az életműkiadás jelen kötetétől kezdődően – összesen négy köteten át – Hamvas Béla külön gyűjteménybe nem rendezett esszéit és tanulmányait, valamint előadásait és hozzászólásait adjuk közre. A kötetek fő gerincét azok az esszék képezik, amelyek egyfelől az 1930-as évektől kezdődően különböző társadalmi, kulturális és művészeti folyóiratokban, periodikákban és évkönyvekben jelentek meg, másfelől azok az írások, amelyeket az 1948-as elhallgattatását követő időkből kéz- vagy gépiratos formában a hagyaték őrzött meg.

Kívánságlista megtekintése
Kategória:

Leírás

Bővebb leírás

Hamvas számára az esszé nem pusztán műfaj, hanem az autonóm szellemi és gondolkozói magatartás műformája, ahol a látás hőfoka éppoly fontos, mint a gondolat tisztasága. Ennek a magatartásnak legfontosabb jegye az „iskolánkívüliség”: vagyis – miként Hamvas fogalmaz – a „magány, függetlenség, szuverenitás és autonómia”. Az esszéista ebben a független perspektívában „egész sereg szent látványban részesül, s mindegyik látvány, teória, ihlet, koncepció, külön világot teremt”. A kötetben szereplő valamennyi esszé: egy-egy ilyen külön világ.

„Csak az szeretheti az életet mélyről és igazán, aki tudja, hogy meghal, mint ahogy a csók annál forróbb és édesebb, minél több benne a pillanat. Az ember nem több, mint a fa, virág, állat, kristály, láng vagy víz. De nem is kevesebb. Az ember természet, s mert természet: hatalom, s mert hatalom: isten. Milyen irtózatos életvágy ragyog oly erőből, mint a fény! Ó „heroikus napsugár”, életed egy villanás, – halálod születésed pillanata: ezért tied a világon a legszebb tündöklés!” (Álarc és koszorú)

Utószó

Babits Mihálynak 1930-ban írott levelében Hamvas Béla saját tanulmányai és „igazi,szívvel űzött” gondolatai megfogalmazásának szokatlan hangütéséről számol be, amelynek kapcsán Nietzsche, Klages és a George-kör szellemiségének megnyilatkozásait mint eltérő beszédmódjának lényeges forrásait említi.

Mintegy harmincöt évvel később, egyik utolsó és nagyobb lélegzetű művészeti tárgyú írásában pedig Herbert Read nyomán e szokatlan hangütés ihletőjének és befogadójának a „tizedik múzsa” műfaját nevezi meg, vagyis az esszét, ahogyan azt – mint írja – Montaigne-től és Bacontől kezdve e „művészet mesterei, Helvétius és Rivarol, Novalis, Kierkegaard, Pater, Nietzsche, Kassner, Emerson, Bataille, Huxley, Valéry, Jünger” – és kétségtelenül hozzá lehet tenni: maga Hamvas Béla is – megformálták. A nyelvhez, az íráshoz, ezen belül pedig az esszé műfajához fűződő kapcsolatának tisztázása életműve egészének egyik alapmotívuma, ugyanakkor Hamvas számára annak a legbensőbb személyes szellemi térnek a kikapcsolhatatlan mozzanata, amelyből az írott mű formáján túl a megismerés és a látás erővonalainak egésze és intenzitása is él, összpontosul és alakot ölt. Ebben a komplex összefüggésben az esszé nem egyszerűen műfaj, hanem az autonóm szellemi és gondolkozói magatartás műformája, ahol a látás megragadottsága és izzása éppoly fontos, mint a gondolat tisztasága. Ennek a magatartásnak legfontosabb jegye az „iskolánkívüliség”: vagyis – miként Hamvas fogalmaz – a „magány, függetlenség, szuverenitás és autonómia”. Az esszéíró ebben a független perspektívában „egész sereg szent látványban részesül, s mindegyik látvány, teória, ihlet, koncepció, külön világot teremt. Egy ilyen világ egy esszé”. Az életműkiadás jelen kötetétől kezdődően – összesen négy köteten át – Hamvas Béla külön tematikus gyűjteménybe nem rendezett esszéit és tanulmányait, valamint előadásait és hozzászólásait adjuk közre. A kötetek gerincét főként azok az esszék képezik, amelyek a fiatalkori írásokat lezáró két év publikációs szünet után az 1930-as évektől kezdődően különböző társadalmi és kulturális folyóiratokban, periodikákban és évkönyvekben jelentek meg, másfelől azok az írások, amelyeket kéz- vagy gépiratos formában a hagyaték őrzött meg. Ez utóbbiak közül a jelen kötetben két írás olvasható a 1930-as évek közepéről. Az Álarc és koszorú keletkezésére maga Hamvas Béla a negyvenes évek közepén, a Szabó Lajossal és Tábor Bélával folytatott „csütörtöki beszélgetések” egy alkalmával a következőképp emlékszik vissza: „Leírtam a Magyar Hyperiónban, amelynek tárgya: heroikus (görög-pogány) kísérlet az új magyar közösség megteremtésére. Hőse: Kerényi Károly és én. A körénk gyülekező fiatalok igénye feljogosított arra a kérdésre, hogy miképpen lehet szakrális eszközökkel megteremteni közösséget és ezzel egy egész népet a romlás útján megállítani. Történt 1934-35-ben. Kerényit egy közösen eltöltött nyáron beavattam a George-körről szóló könyvvel és útmutatásokkal és kifejezett igénnyel abba, hogy ennek megteremtése szükséges. A dolgok nagyságát megértette, amint Dionysos-tanulmánya (az emberiség egysége, amint ő nevezte: „minden határok áttörése”) jelzi. A tanulmány címe Álarc és koszorú – gondolata a koszorú kép kifejtése a maszkból: az egyetemes összenövés. A középpontban a „Kreis” gondolata állt. Alapgondolatom: egyénileg a megújulás lehetetlen, mert az Én mindig anarchikus volt és marad.

Kollektíven, intézményesen megújulni szintén lehetetlen, mert az intézmény nem „univerzálisan” intézkedik és nem „törvényt” hoz, hanem szükségképpen a korban kell állnia és egyoldalú és csak „rendelkezik”. Egzisztenciális megújulásra van szükség, – ennek a megújulásnak tűzhelye pedig a „kör” (Kreis), illetve a „Koszorú”. Munkaközösségünk akkor a Stemma nevet viselte, amely koszorút jelent.”

Az Álarc és koszorú – hatalmas ívű pólusaival, magas és áttüzesedett képeivel (Az idill), miként a század nyers valóságának és a szellem elfajulásának sötétbe hajló víziójával és kritikájával (Új arisztokrácia) – szándéka szerint, a hozzá szorosan kapcsolódó Magyar Hyperiónnal és Hexakymionnal együtt , azokat a lehetőségeket próbálta megragadni és kibontani, amelyek – miként Hamvas másutt írja – képesek az embert felébreszteni „a modern sekély, üres életnek ebből az ördögi, szürke, tompa, kísérteties, sivár idiótaságából, – kiragadni innen és belevinni a gyökerek felé az ősi természetbe és felfelé a magas szellemiségbe”. Hamvas visszaemlékezésében az írás keltezésének dátuma: 1934-35. Azonban a műben szereplő hivatkozások (Jaspers és Kerényi könyvei), valamint egy személyes megjegyzés dátuma alapján bizonyosnak látszik, hogy az írás egésze ebben a formájában valamikor 1936 vége és 1937 májusa között készülhetett el. A kötet másik, Ars poetica - Igen is, meg nem is című írásáról, keletkezésének idejéről csupán Hamvas egykori barátja, Demény János esztéta, zenei író hagyatékának gépiratos naplójában található egy rövid bejegyzés 1942-ből: „Egyelőre a Babérligetkönyvön és a Magyar Hyperiónon túl még két Hamvas kézirat van nálam. Egy „Ars poetica”, amelynél kivételesen ott az évszám: 1934-1939. A másik: „Hexakymion”. Ezekből úgy látom: logos keletkezik.”

A mű eredetileg több fejezetből állhatott, egésze elveszett vagy lappang, csupán a jelen kötetben közölt rész maradt meg, a gépiraton a cím felett olvasható bejegyzéssel: „Az Ars poetica egy fejezete.” Nem csupán az említett két műnek, valamennyi írásának félreérthetetlen alaphangját adja Hamvas szemléletmódjának perspektivikus sokszerűsége és egyidejű egészlegessége. Esszéinek „teória-gazdagsága” azonban sohasem a gondolat privát kötetlenségéből, hanem a felszabadult és imaginatív valóságlátás eltérő tapasztalatából táplálkozik, mégpedig egy olyan élő és nyitott világtapasztalatból, amely a valóságot nem a maga kauzális és faktuális zártságában, hanem folyton megújuló és új összefüggéseket teremtő folyamatában és dinamikájában szemléli, mert minden formalizmussal ellentétben valóságos forma és tényleges arculat csak eleven világból fakadhat. Ami írásinak egészét áthatja és szervezi, az a „felszabadult logos spermatikos, a személyiség teremtő állapotát felidéző sugallat, amely az összes elveket egyszerre esedékessé teszi, kiköveteli, ugyanakkor hatályon kívül is helyezi.” De ennek a teremtő lendületnek a megvalósulása Hamvas számára nem annyit jelent, hogy „önmagát rendszerekben objektiválva kitermeli, hanem, ha mint gyújtó rakéta rohan át az élettéren és szórja magából a szikrát.” És ebben a perspektívában az esszé valójában nem is mást, mint ennek a tűznek a kipattanó szikráit fogja fel és adja tovább: mert – ahogy Hamvas írja – „egyáltalán nincs fontossága annak, hogy valakit szavakkal tanítsak – mivel taníthatok? A tegnap szavaival? Az tegnapi. Ma már azon messze túl vagyok. Az egyetlen, amit tehetek, hogy magammal ragadok mindenkit, aki jönni akar.”

Palkovics Tibor

Tartalomjegyzék

[Nietzsche-jubileum – Új középkor – A négyszázéves Montaigne (1533–1933) – Vázlat egy apokaliptikus történetfilozófiához – Álarc és koszorú – Igen is, meg nem is (Ars poetica) – Természettudományos mitológia – Az orosz emigráció történetfilozófiája – Bizánc – A magány szociológiája – Modern apokalipszis – Egzisztenciafilozófia – Kultúrmorfológia – Az asztrológia újjászületése.]